Csehországban járva a jámbor turista némi zavarba jön, amikor Kutna Horába ér, ott pedig a helyiek lelkesen invitálják a világhírű kápolna megtekintésére. A halál szó szerint tapintható a bizarr helyen, több tízezer koponya és csontváz csendje idegesíti a vándort. Memento mori! - Belső design halottakból.

A sedleci városrészben álló kegyhely kívülről nem mutat semmi különöset, ám az óvatlan arra járónak már a járdán festett koponyák és keresztbe tett lábszárcsontok mutatják az utat, készüljön, mert nagy meglepetésben lesz része. Nem semmi látvány, az biztos. A kápolna csontos lakóinak története egészen a XIII. századig nyúlik vissza. Akkoriban egy szimpla temető kápolnája volt, olyan, amilyenből tizenkettő egy tucat. Az őrület akkor tört ki, amikor 1278-ban egy Jindrich nevű apát II. Ottokár megbízásából Jeruzsálembe utazott. Az apát tisztában volt a Szentföld és a szent föld marketingértékével, ezért hazahozott néhány lapátnyit belőle, amelyet aztán a temető területén szórt szét, Európában egyedülálló módon szakrális hellyé téve azt.

Talán ő sem gondolta volna, hogy pár marék homok micsoda tömeghisztériát fog kiváltani. A népek éltek-haltak a gondolatért, hogy ők is ott nyugodjanak, ha már muszáj valahol. Sedlec trendi hely lett, igazán menő dolognak számított, ha valaki oda szállíthatta magát, ahol pora bevegyülhetett a szentföldi göröngyök közé. Különösen a lengyelek és a flamandok kultiválták a dolgot, ők elég szép számmal gyarapították a három és fél hektáros terület koporsóinak számát.

Morbid hasonlattal élve kisebb demográfiai robbanás történt a temetőben, amikor 1318-ban kitört és tarolt a cseh pestisjárvány. Akkoriban gyakran már koporsóra sem nagyon volt idő, hányták halomba a halottakat, aztán valahogy elföldelték őket. Mintegy harmincezren érkeztek ilyen módon, pedig nekik aztán nem volt utolsó kívánságuk a sedleci tárolás, egyszerűen az esett haláluk helyszínéhez a legközelebb. A XV. század huszita háborúi szintén elég nagy tömegben gyarapították a már egyébként is agyonzsúfolt temető lélekszámát. Világos volt, hogy sokáig nem tartható fent a lehetetlen állapot, valamit ki kellett találni, mert mégsem tornyozhatják egymásra a csontokat. Aztán kiderült, hogy dehogynem, ez a legpraktikusabb megoldás.

1511-ben egy szerzetes (a hagyomány szerint félvak volt, hogy ez miért lényeges, arról gőzöm sincs) nekiállt, hogy valahogy gatyába rázza azt az őrületes, bizarr káoszt, amely addigra kialakult. Összeszedegette a csontokat, és hat hatalmas piramisba rendezte azokat. Szívderítő meló lehetett, de Istennek minden bizonnyal tetsző cselekedet. Pedig az igazi horror csak három és fél évszázaddal később jött. Akkoriban már a Schwarzenberg família birtokához tartozott a temető, s vele a kápolna. A család egyik tagja látott fantáziát a dologban, és hogy művészivé tegye a halál dermedt örökkévalóságát, megbízta Frantisek Rint fafaragó mestert, hogy csinosítson valamit a kápolna belsején. Berendezési kellékként felajánlott kb. negyvenezer komplett vagy majdnem komplett csontvázat, fizetségként pedig egy igen csinos összeget.

1870-ben a művész nekilátott a dolognak. Nem hiszem, hogy ennél depisebb melót tudott volna találni, de ha már elkezdte, úgy döntött, ő bizony megszolgálja a pénzt. Először is mésszel fertőtlenítettek és fehérítettek ki minden csontot. Hogy ez mennyi ideig tarthatott, és hányan sürgölődhettek körülötte, nem tudni, de tény, hogy Rint már a szép, hószínű vázakkal kezdte el megalkotni azt a művet, amelynek révén a világ ma is ismeri a nevét. A félvak (???) szerzetes hat piramisából kettőt szétkapott, a maradék négyet a kápolna sarkaiba hordatta. Rövid idő alatt hátborzongató kupacok és koponyák szépen kirakott sora volt látható a morbid térben, ám a művészvér nagyon is buzgott a cseh csontcsodázó ereiben, ezért nem ragadt le a fantáziátlan elrendezésnél. Alkotott serlegeket, hatalmas keresztet, sőt, a fizető megrendelő családi címerét is, mindehhez természetesen kizárólag az emberi test belső vázát használva alapanyagul. A legbizarrabb tárgy talán a hatalmas csillár, az alkotó ebbe szó szerint mindent beledolgozott: a porhüvely valamennyi csontját megtalálhatjuk a kísérteties lidércnyomásban. És - ahogy a nagyokhoz méltó - amikor befejezte, a saját nevét is kirakta ugyanezzel a technikával az egyik falra, hirdetvén az évszázadoknak egy klasszikus designer dicsőségét.
A morbid osszárium azóta is úgy fogadja látogatóit, ahogyan Frantisek egykor elrendezte. Némi utómunka persze mindig akad, csinosítgatni itt-ott, de a néhai mester alapvetően halálos komolysággal és precizitással végezte el a munkát. Hogy az ő csontjai hol nyugszanak, nem tudni, igazán stílusos persze az lenne, ha valahol élete alkotását gazdagítanák.

Turistáknak erősen javallott a megtekintés. Egyrészről ilyesmit ritkán lát az ember, másrészről a hirtelen rátornyosuló halál tapinthatóságától az ember alaposan át tudja értékelni a dolgokat. Ha kimegy a napfényre a benti csontpalotából, még annak is örülni fog, ha egy hangyát megpillant. Nem beszélve arról, mennyire áldani fogja az amúgy is ezerszer áldott cseh sör finomságát.

Ízfokozó jelentősége lesz annak, hogy egyáltalán kortyolhatja.